Reggel felkeltünk, felöltöztünk és mentünk is, Petra sürgetett, hogy menjünk már. Be volt sózva. Futóbiciklivel mentünk, elég jól jött, szinte végig. Bementünk, bepakoltunk az iciripiciri szekrénybe, aztán bementünk a terembe. Rögtön kinézett magának egy játékot, kérte, hogy vegyem le neki - magasan volt. Mondtam, neki, hogy az óvó nénit kérje meg. Meg is kérte. Oda is adta neki és még mutatott neki egy-két játékot, gyereket. Téblábolt kicsit, aztán leült mellém a fotelbe. Akkor kérdeztem tőle, hogy elmehetek-e. Kb 10 perc sem telt el. Mondta, hogy jó. Akkor megbeszéltem Magdi nénivel, hogy elmegyek. Elképedt. Felírta a számomat. Eljöttem. Izgultam, hogy jól döntöttem-e. Azt tudtam, hogy nem fog ordítani utánam, hogy Anyaaaa, Anyaaaa. Csak hogy ne legyen neki nagy trauma. Kicsit előbb visszaértem és még kint voltak az udvaron. Éppen sorban állt a csúszdához. Fegyelmezetten. Meglátott és odaszaladt, mondta, hogy most már menjünk haza. Mondtam, hogy a többiekkel együtt bemegyünk, ők ebédelnek mi megy haza megyünk. Türelmetlen volt már és kicsit nyűgös. Bent kiderült, hogy nincs meg Milán.Akkor kicsit kétsége estünk, de aztán persze meglett, hozta egy kislány a wc-ből.
Hát elég durva, iszonyú sokan vannak egy gyár az egész. Minden gyerek már tök nyűgi volt mikor bejöttek, nagyon szűk a hely a szekrényeknél. Ezek a gyerekek, legalábbis Petra, még épphogy csak tudnak egyedül öltözni, azt is iszonyú lassan. Most már nem bánom, ha haza kell hozni őt ebéd után (mert nem fér el ennyi ágy a teremben).
Reggel találkoztam Zsombiékkal, exVitaminis nagyfiú (4-5 éves). Sírdogált szegény az öltözőben, nem szereti, mondván hogy itt parancsolgatnak szegénynek. Jajj, szegény gyerekek, jó hamar elkezdik az idomításukat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése